Egy ausztrál olyan
városokat teremt, amelyekben a gyalogosok, a kerékpárosok, a
motorosok, a babakocsisok, a kerekes székesek és az autósok
egyenrangú utasai az úttesteknek.
David Engwicht művész, közösségfejlesztő
és utcai filozófus
David
Engwicht művész, közösségfejlesztő és utcai filozófus. Nevéhez
fűződik a Sétáló Iskolabusz, a Kocogó Autó Mozgalom és az Utca
Visszahódításának ötlete. Engwicht-et a világ leghaladóbb, forgalomszabályozással,
közösségi élettel és városkép-tervezéssel foglalkozó gondolkodói
között tartják számon. Szilárd meggyőződése, hogy érdekes és
meglepetésszerű lakótelepi utak létrehozásával olyan világot
teremthetünk, amelyben az emberek jó közérzetének fenntartása
mindennél fontosabb szempont.
A
korábbi papnövendék, 1987-ben azonban már ablaktisztító kisiparosként
dolgozó David akkor indult el a forgalomlassítás alternatív
módszereit kutató pályán, amikor a helyi önkormányzat úgy határozott,
kiszélesíti az Engwicht utcáját keresztülszelő úttestet. A hatóság
annak érdekében szánta rá magát a munkára, hogy megszüntesse
a közeli, nagy forgalmú úton időről időre jelentkező torlódást,
és lehetőséget adjon az autósoknak arra, hogy menetidejüket
a közeli immáron kiszélesített utcácskákon lerövidíthessék.
David
részt vett a helyi közösségek útkiszélesítés ellen szervezett
kampányában, s később írt erről egy pamfl etet is, amelynek
a Forgalomszelídítés címet adta. Ebben a kis könyvben tudatta
a világgal először, hogy hátralévő életét a forgalomlassítás
forradalmasításának fogja szentelni.
David
Engwicht elmélete, hogy közlekedési szempontból két világ épült
az emberek köré. Az egyik egy autók uralta föld, ahol a gépjárművek
egyenes, széles pályákon közlekedhetnek a városok között. A
másik egy közösségek lakta vidék, ahol az emberek kényelmének
kiszolgálása magasabb rendű feladat, mint a kocsik sebesség
iránti vágyának beteljesítése. A közösségek lakta birodalomban
Engwicht szerint gyalogos, kerékpáros, babakocsis, autós, motoros,
kerekes székes egyenrangú utasai az úttestnek. Az ausztrál forgalomszelídítő
azt állítja, hogy a jövőben a városatyák megtakaríthatják a
gyalogosforgalom biztonságossá tételére szánt költségeket, amelyeket
ma még rendőrlámpák, fekvőrendőrök, sebességmérő berendezések
telepítésére és most kérem, kapaszkodjon meg: járdák építésére
különítenek el. Tíz év múlva ugyanis a felsoroltak közül egyetlen
eszközre sem lesz szükség, sőt ahogyan a ma már főállású
városképtervezőként dolgozó f lozófus előrejelzi annak
következtében, hogy gyalogos és autós ugyanazt az utat használja
majd, nemcsak a gyorshajtás és a kibékíthetetlen gyalogos-autós
konfl iktus szűnik meg, de az autók koccanásából származó károk
mértéke és a gázolás okozta halálozások száma is drámaian csökken.
Engwicht-et
az különbözteti meg a többi elméleti szakembertől, hogy ő nem
nyugszik addig, amíg ötleteit a gyakorlatban ki nem próbálja,
és meg nem győződik azok életképességéről.
Először szomszédait vette rá arra, hogy próbálják meg közösen
megszelídíteni a forgalmat és hódítsák vissza az úttestet önmaguk
számára. Ebben a kifejezésben, vagyis az utca viszszahódításban,
benne lakozik a múlt, pontosabban szólva az a tény, hogy valaha
ezek az utcák a mi birtokunkban voltak. Néhány évtizede még
a gyerekek az utakon játszottak, a felnőttek pedig a közelben
álldogáltak és beszélgetéssel múlatták az időt. A közösség színes
forgatagánál, az út mellé állított székekben üldögélő néniknél
és a kertjüket rendezgető embereknél talán nem is létezik izgalmasabb
látvány a Földön. Így amikor e régi időkben egy-egy autós a
környékre tévedt, a kavalkád láttán lelassított, és alaposan
kiélvezte az őt körülvevő, számtalan, meglepetésszerű esemény
nyújtotta élményt. Ilyenkor a gyerekek kicsit félrehúzódtak,
hogy a gépkocsi kényelmesen elférjen, s amikor az lépésben elhaladt
mellettük, visszaszaladtak eredeti helyükre és folytatták a
játékot tovább. Ezt az idilli állapotot, amelyben minden közlekedő,
játszadozó és beszélgető teljes joggal tartózkodhatott az úttesten
és annak közelében, először valószínűleg egy gyorshajtó dúlhatta
fel. Elegendő volt egyetlen vezetőnek túllépnie a biztonságos
sebességhatárt ahhoz, hogy tettével beindítsa azt a végzetes
láncreakciót, amelynek eredményeként a mai rideg utcakép kialakult.
A
szülők megijedtek a szokottnál gyorsabb autótól és gyermekeiket
a járdára parancsolták. Az autósok a kiürült utat veszélytelennek
tartva bátrabban adtak gázt, s immár olyan sebességgel haladtak
át a lakótelepeken, amelynek láttán a szülők kénytelenek voltak
elővigyázatosságból az út szélén játszadozó gyermekeiket még
távolabb vinni a forgalomtól. A természetes díszüktől, a közösségektől,
szabadidejüket olvasással, beszélgetéssel, sakkozással utcán
töltő emberek szépséges látványától megfosztott, kopár környékek
elveszítették érdekességüket és meglepetésszerűségüket. Ezért
történhetett meg, hogy az autósok úgy ítélhették, az út kellően
biztonságossá és kiszámíthatóvá vált ahhoz, hogy a sebességet
az egekbe emelve rohanhassanak át rajta.
Ez
a folyamat eltávolította az embereket a természetes közösségi
élet színteréről, az utcáról és az úttestről.
Engwicht
arra jött rá, hogy ami történt, visszafordítható. Természetesen
nem azt ajánlja, hogy mostantól, mindenki álljon ki az úttestre
és kezdjen labdázni a forgalomban. Inkább azon fantáziál, hogy
hogyan lehetne visszaadni az utcák érdekességét és meglepetésszerűségét,
vagyis hogyan lehetne a ma még csakis az úticél elérésére koncentráló
autósok fi gyelmét valami olyasmire fordítani, aminek látványa
izgalommal tölti el őket, és aminek hatására azonnal lelassítják
masináikat. Engwicht azt javasolja, hogy ne gyűlöljük a gyorshajtókat,
mert egyelőre még senki sem tanította meg nekik, hogy az utakat
minden szereplő azonos jogokkal használhatja. A sofőrök egyszerű
félreértés áldozatai. Ökölrázás helyett inkább integessünk nekik
az út széléről, állítsunk padot az út mellé és üljünk ki rá
a szomszédokkal, ragasszunk szarvacskákat a biciklis sisakunkra,
öltöztessük a gyereket sárkánynak és sétáljunk el vele az óvodába…
szóval tegyünk bármit, ami magára vonhatja ennek az ádáz társaságnak,
a sebességmegszállottaknak, vagyis ha jobban meggondoljuk: saját
férjünknek, feleségünknek és el ne felejtsem, saját magunknak
figyelmét.
Ha
többet szeretne megtudni David Engwicht módszeréről, Az érdekes
és meglepetésszerű utak, a forgalomlassítás új eszközei című
könyvet szabadon letöltheti
ha >>> ide kattint.
Terjeszthető és megosztható: Creative commons licenc alatt
Ne adja e!l - Jelölje meg a szerzőt! - Ne változtasson az anyagon!
Magyar nyelvre fordította: Keresztesi Judit
e-mail címünk: keresztesi_kukac_tettekmezeje.hu
Utolsó frissítés dátuma: 2010. március 22. Creative Commons - Keresztesi Produkciós Csoport - Néhány jog fenntartva.