Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez

Egy ausztrál olyan városokat teremt, amelyekben a gyalogosok, a kerékpárosok, a motorosok, a babakocsisok, a kerekes székesek és az autósok egyenrangú utasai az úttesteknek.


David Engwicht művész, közösségfejlesztő és utcai filozófus

David Engwicht művész, közösségfejlesztő és utcai filozófus. Nevéhez fűződik a Sétáló Iskolabusz, a Kocogó Autó Mozgalom és az Utca Visszahódításának ötlete. Engwicht-et a világ leghaladóbb, forgalomszabályozással, közösségi élettel és városkép-tervezéssel foglalkozó gondolkodói között tartják számon. Szilárd meggyőződése, hogy érdekes és meglepetésszerű lakótelepi utak létrehozásával olyan világot teremthetünk, amelyben az emberek jó közérzetének fenntartása mindennél fontosabb szempont.

A korábbi papnövendék, 1987-ben azonban már ablaktisztító kisiparosként dolgozó David akkor indult el a forgalomlassítás alternatív módszereit kutató pályán, amikor a helyi önkormányzat úgy határozott, kiszélesíti az Engwicht utcáját keresztülszelő úttestet. A hatóság annak érdekében szánta rá magát a munkára, hogy megszüntesse a közeli, nagy forgalmú úton időről időre jelentkező torlódást, és lehetőséget adjon az autósoknak arra, hogy menetidejüket a közeli immáron— kiszélesített — utcácskákon lerövidíthessék.

David részt vett a helyi közösségek útkiszélesítés ellen szervezett kampányában, s később írt erről egy pamfl etet is, amelynek a Forgalomszelídítés címet adta. Ebben a kis könyvben tudatta a világgal először, hogy hátralévő életét a forgalomlassítás forradalmasításának fogja szentelni.

David Engwicht elmélete, hogy közlekedési szempontból két világ épült az emberek köré. Az egyik egy autók uralta föld, ahol a gépjárművek egyenes, széles pályákon közlekedhetnek a városok között. A másik egy közösségek lakta vidék, ahol az emberek kényelmének kiszolgálása magasabb rendű feladat, mint a kocsik sebesség iránti vágyának beteljesítése. A közösségek lakta birodalomban Engwicht szerint gyalogos, kerékpáros, babakocsis, autós, motoros, kerekes székes egyenrangú utasai az úttestnek. Az ausztrál forgalomszelídítő azt állítja, hogy a jövőben a városatyák megtakaríthatják a gyalogosforgalom biztonságossá tételére szánt költségeket, amelyeket ma még rendőrlámpák, fekvőrendőrök, sebességmérő berendezések telepítésére és most kérem, kapaszkodjon meg: járdák építésére különítenek el. Tíz év múlva ugyanis a felsoroltak közül egyetlen eszközre sem lesz szükség, sőt — ahogyan a ma már főállású városképtervezőként dolgozó f lozófus előrejelzi — annak következtében, hogy gyalogos és autós ugyanazt az utat használja majd, nemcsak a gyorshajtás és a kibékíthetetlen gyalogos-autós konfl iktus szűnik meg, de az autók koccanásából származó károk mértéke és a gázolás okozta halálozások száma is drámaian csökken.

Engwicht-et az különbözteti meg a többi elméleti szakembertől, hogy ő nem nyugszik addig, amíg ötleteit a gyakorlatban ki nem próbálja, és meg nem győződik azok életképességéről.

Először szomszédait vette rá arra, hogy próbálják meg közösen megszelídíteni a forgalmat és hódítsák vissza az úttestet önmaguk számára. Ebben a kifejezésben, vagyis az utca viszszahódításban, benne lakozik a múlt, pontosabban szólva az a tény, hogy valaha ezek az utcák a mi birtokunkban voltak. Néhány évtizede még a gyerekek az utakon játszottak, a felnőttek pedig a közelben álldogáltak és beszélgetéssel múlatták az időt. A közösség színes forgatagánál, az út mellé állított székekben üldögélő néniknél és a kertjüket rendezgető embereknél talán nem is létezik izgalmasabb látvány a Földön. Így amikor e régi időkben egy-egy autós a környékre tévedt, a kavalkád láttán lelassított, és alaposan kiélvezte az őt körülvevő, számtalan, meglepetésszerű esemény nyújtotta élményt. Ilyenkor a gyerekek kicsit félrehúzódtak, hogy a gépkocsi kényelmesen elférjen, s amikor az lépésben elhaladt mellettük, visszaszaladtak eredeti helyükre és folytatták a játékot tovább. Ezt az idilli állapotot, amelyben minden közlekedő, játszadozó és beszélgető teljes joggal tartózkodhatott az úttesten és annak közelében, először valószínűleg egy gyorshajtó dúlhatta fel. Elegendő volt egyetlen vezetőnek túllépnie a biztonságos sebességhatárt ahhoz, hogy tettével beindítsa azt a végzetes láncreakciót, amelynek eredményeként a mai rideg utcakép kialakult.

A szülők megijedtek a szokottnál gyorsabb autótól és gyermekeiket a járdára parancsolták. Az autósok a kiürült utat veszélytelennek tartva bátrabban adtak gázt, s immár olyan sebességgel haladtak át a lakótelepeken, amelynek láttán a szülők kénytelenek voltak elővigyázatosságból az út szélén játszadozó gyermekeiket még távolabb vinni a forgalomtól. A természetes díszüktől, a közösségektől, szabadidejüket olvasással, beszélgetéssel, sakkozással utcán töltő emberek szépséges látványától megfosztott, kopár környékek elveszítették érdekességüket és meglepetésszerűségüket. Ezért történhetett meg, hogy az autósok úgy ítélhették, az út kellően biztonságossá és kiszámíthatóvá vált ahhoz, hogy a sebességet az egekbe emelve rohanhassanak át rajta.

Ez a folyamat eltávolította az embereket a természetes közösségi élet színteréről, az utcáról és az úttestről.

Engwicht arra jött rá, hogy ami történt, visszafordítható. Természetesen nem azt ajánlja, hogy mostantól, mindenki álljon ki az úttestre és kezdjen labdázni a forgalomban. Inkább azon fantáziál, hogy hogyan lehetne visszaadni az utcák érdekességét és meglepetésszerűségét, vagyis hogyan lehetne a ma még csakis az úticél elérésére koncentráló autósok fi gyelmét valami olyasmire fordítani, aminek látványa izgalommal tölti el őket, és aminek hatására azonnal lelassítják masináikat. Engwicht azt javasolja, hogy ne gyűlöljük a gyorshajtókat, mert egyelőre még senki sem tanította meg nekik, hogy az utakat minden szereplő azonos jogokkal használhatja. A sofőrök egyszerű félreértés áldozatai. Ökölrázás helyett inkább integessünk nekik az út széléről, állítsunk padot az út mellé és üljünk ki rá a szomszédokkal, ragasszunk szarvacskákat a biciklis sisakunkra, öltöztessük a gyereket sárkánynak és sétáljunk el vele az óvodába… szóval tegyünk bármit, ami magára vonhatja ennek az ádáz társaságnak, a sebességmegszállottaknak, vagyis ha jobban meggondoljuk: saját férjünknek, feleségünknek és el ne felejtsem, saját magunknak figyelmét.

Ha többet szeretne megtudni David Engwicht módszeréről, Az érdekes és meglepetésszerű utak, a forgalomlassítás új eszközei című könyvet szabadon letöltheti ha >>> ide kattint.

Terjeszthető és megosztható: Creative commons licenc alatt
Ne adja e!l - Jelölje meg a szerzőt! - Ne változtasson az anyagon!
Magyar nyelvre fordította: Keresztesi Judit



e-mail címünk: keresztesi_kukac_tettekmezeje.hu
Utolsó frissítés dátuma: 2010. március 22.
Creative Commons - Keresztesi Produkciós Csoport - Néhány jog fenntartva.